Itt vagyunk (még) 2024-ben, túl vagyunk a karácsonyon, de a varázs, amit a mesék hoztak, még mindig ott lebeg a levegőben. Hogyan lehetséges, hogy egy-egy Disney film vagy egy mesés történet még mindig meg tud érinteni minket, felnőtteket is? Miért nem unjuk meg? Miért nem mondhatjuk, hogy „elég volt már a tündérmesékből”? Hát, mert van valami, ami miatt ezek a történetek örökké aktuálisak, valami, ami sosem hagy el minket, még akkor sem, amikor már felnőttek vagyunk.
Ma, felnőttként, ugyanazzal a csillogó szemekkel nézem a meséket, mint amikor kislány voltam. A mesék iránti szeretetem nemcsak nem enyhült, hanem egyre inkább csak erősödött, és ha szerencsém van, ez a szenvedély sosem fog megszűnni. Mert ha eltűnne belőlem a mese varázsa, az azt jelentené, hogy kihűlt a szívem. És ez egy olyan gondolat, amit nem szeretnék megengedni magamnak, mert a mesék mindig új energiával töltenek fel, új perspektívát adnak és bátorítanak arra, hogy bármi lehetséges, ha hiszünk benne.
Miért érdemes tehát felnőttként is szeretni a meséket? Miért érdemes mindig újra átélni azokat a varázslatos pillanatokat, amikor a kislányok és kisfiúk szeme tágra nyílik, miközben a mesehősök hatalmas kalandokat élnek meg? Miért van az, hogy az olyan történetek, mint a Kis hableány, Szépség és a Szörnyeteg, Aladdin és Tarzan, mindegyike valamilyen módon belénk ivódik, és még évek múltán is képesek vagyunk felnőttként is megérezni azt a valami különlegeset, amit ezek a mesék sugároznak?
Először is, ott van a varázslat. Nem csupán a karácsonyfa alatt, hanem a lelkünk mélyén. A mesék arra tanítanak minket, hogy bármi lehetséges, ha kitartunk, ha hiszünk, ha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy megküzdjünk a saját álmainkért. Lehet, hogy nem találkozunk valódi tündérekkel, beszélő csészékkel vagy hableányokkal, de a mesék minden egyes pillanata arról szól, hogy valami elérhetetlennek tűnő dolog hirtelen valósággá válik. Ki ne szeretné újra átélni azt az érzést, amikor gyermekként egy mesefilm hősévé válunk, akik a legnagyobb csodákat élik meg és teremtik is azokat?
És aztán ott van az a bizonyos nosztalgia, amit a mesék hoznak. Mi felnőttek, akik már túl vagyunk a gyermekkori ártatlanságon, még mindig keresünk egy kapaszkodót, valamit, ami biztos pontot jelent ebben a világban, amit gyakran túl komolynak és nehéznek találunk. A mesék pontosan ezt adják: egy varázslatos, színes menedéket, ahol a világ mindig egy kicsit jobb, a szívek tiszták, és a végén minden a helyére kerül. Tény, hogy a felnőttek világában a valóság nem mindig olyan szép, mint amilyennek szeretnénk látni, de miért ne álmodhatnánk egy kicsit, ha az életünk már amúgy is elég komoly és kihívásokkal teli?
A motiváció is ott van a mesékben, és mindig újra ránk talál. Mulan, aki a saját útját járva legyőzi a legnagyobb akadályokat, vagy Elsa, aki megtanulja, hogyan uralkodjon a saját erején – mindegyikük története egy-egy példa arra, hogy mi is képesek vagyunk nagy dolgokat elérni, ha bízunk magunkban.
És miért ne hinnénk magunkban, ha a mesék azt tanítják, hogy a legnagyobb erőnk nem kívülről, hanem belülről jön?
Az olyan történetek, mint A Szépség és a Szörnyeteg, igazán életre szóló tanulságokat tartogatnak. A mese arról szól, hogy a valódi szépség nem a külsőben rejlik, hanem abban, hogy hogyan szeretünk és hogyan fogadjuk el a másikat. Belle és a szörny kapcsolata a legjobb példa arra, hogy igazán nagy dolgok akkor történnek, ha nem a külsőségekben keressük a jót, hanem a szívünkben. És felnőttként rájövünk, hogy a szeretet igazi varázslata az elfogadásban rejlik, abban, hogy meglátjuk a szépséget ott, ahol mások nem keresnék.
A Kis hableány története pedig arról szól, hogy a szerelem és az álmok a legnagyobb áldozatokat is megérdemlik. Ariel, aki mindent kockára tett, hogy a herceg mellett lehessen, egy olyan hősnő, aki emlékeztet minket arra, hogy a legnagyobb vágyaink eléréséhez néha el kell hagynunk azt, amit eddig ismertünk. Mert a szívünk vágyai mindig erősebbek lesznek a félelmeinknél, ha készen állunk küzdeni értük.
És Aladdin, a szegény fiú, aki egy varázslatos lámpás segítségével vagyonos hercegnek adhatja ki magát, de végül rájön, hogy a boldogságot nem a külsőségek, hanem a szeretet és az őszinteség hozza el. Aladdin meséje a reményről szól, arról, hogy bárki képes megváltoztatni a saját sorsát, ha hisz benne. És mi felnőttek, akik nap mint nap küzdünk a saját helyünkkel a világban, ebből a meséből tanulhatunk a legnagyobb leckét: mindig hinni kell a saját lehetőségeinkben.
És ne feledkezzünk meg Tarzanról sem, aki a dzsungelben nőtt fel, de az új világban is meg tudta találni a helyét. Tarzan története a rugalmas alkalmazkodás és az elfogadás története: megtanulja, hogy nem kell mindent ismerni, hogy boldogok legyünk. Mi felnőttek is gyakran szembesülünk új kihívásokkal és változásokkal, de Tarzan története arra tanít, hogy ha hiszünk magunkban és elfogadjuk az új helyzeteket, mindig képesek leszünk alkalmazkodni.
Miért érdemes tehát a meséket felnőttként is szeretni? Mert egy-egy ilyen történet segít átvészelni a kihívásokat, színesebbé varázsolja a szürke hétköznapokat, és ráébredhetünk, hogy a boldogság nem mindig egy távoli cél, hanem az egyszerű dolgokban rejlik. A mesék segítenek meglátni nekünk azt, hogy bármilyen élethelyzetben is találjuk magunkat, mindig új esélyeket kapunk, ha nyitottak vagyunk a csodákra.
Szóval, kedves felnőttek, ne hagyjuk elfelejteni, hogy mi is megérdemeljük a varázslatot. Igen, a karácsony után is. Végül is, miért ne hinnénk még mindig a mesékben?
(ezek a csodálatos fotók Jirka Vinse Jonatan Väätäinen grafikus munkáját dicsérik)
Leave a Comment