Gondolkodtál már valaha azon, hogy létezhet-e olyan mély, láthatatlan kötelék két ember között, amely egy korábbi életből származik? Egyszerűen annyira erős, hogy nem lehet véletlen vagy csupán impulzív. Annyira megalapozott a ragaszkodás, hogy annak oka kell legyen. Érintés nélkül, közös célok nélkül, minden nélkül is léteznie kell. Muszáj.
Tegyük fel, hogy Neked is van ilyen személy az életedben, most pedig újra találkoztok, hogy befejezzétek, amit akkor elkezdtetek…
Történt már Veled hasonló? Amikor azt érezted, ismered őt?
Hogyha igen, vajon csak továbbhaladtál az életedben, vagy megálltál egy pillanatra, hogy elgondolkodj ezen a különös érzésen? Talán még meg is élted, ahogy egy régi, befejezetlen történet újraéledt a jelenben?
Ezek azok a kérdések, amelyeket az a film vet fel amit hoztam, és amelyek mélyen rezonálnak azokkal, akik valaha is érezték azt a különös vonzalmat, amit a koreai kultúrában „injon”-nak neveznek. Az „injon” fogalma, amely a sorsszerű találkozásokat és a korábbi életekből származó kapcsolódásokat jelöli, olyan erős, hogy képes átívelni az időn és a téren, újra összekötve azokat, akiknek a története valaha elkezdődött, de sosem ért véget, vagy még mindig nem tudott beteljesülni.
Ahogy a történetet követjük, elgondolkodhatunk azon, hogy az életünkben hozott döntéseink hogyan formálják a sorsunkat, és hogy vajon mi is a saját „injonunk” bábjai vagyunk-e…
Ez a film nemcsak a romantika vagy a kapcsolatok egy egyszerű ábrázolása, hanem egy mélyebb utazás a kulturális identitás, a személyes múlt, és az előző életek összefonódásának misztikus világába.
Na de kezdjünk az elején, az első injon-nál. 😊
Néhány nappal ezelőtt volt egy nagyon érdekes, megható mozis élményem. Van, hogy az ember nem horrorra, akcióra, vagy látványra vágyik. Egyszerűen csak értékre. Én általában az utóbbira. Biztosan azért, mert szeretem a mélységeket, a súlyokat, a nehéz lélegzeteket. De legalábbis vonzódom hozzájuk.
Egész nap egy másik filmre készültem, aztán eljött az este. (Művész moziról beszélünk, nem kellett aggódnom, hogy lemaradok akár foglalás nélkül sem). Gondoltam indulás előtt, azért foglalok helyet, csak hogy úgy sétálhassak a körúton, hogy pontosan tudom, melyik székből fogok aznap mozizni. Aztán szembejött ez a film. Láttam a plakátját, de a címét el sem olvastam. Nem volt rá szükség.
A lány, aki határozottnak és erősnek mutatja magát, a fiú aki zavarában az ujjait tördeli, az a 2 szempár, aki olyan mély és elemi vágyódással és szeretettel tekint egymásra, mintha az oltár előtt állnának… Közben mégis távol ülnek, a vonzalomhoz képest. Nem ölelkeznek, nem fogják egymás kezét, éppen csak a lány tornacipőjének az orra érinti óvatosan a fiú combját. Csodálatos!
Ez a végtelen elfogadás ami ezekben a szempárokban van… Azonnal foglaltam is magamnak helyet. Izgatottan érkeztem, tudtam, hogy aznap este különleges élményben lesz részem. Olyan élményben, ami jókor, jó helyen talál rám.
Celine Song „Előző életek” című filmje volt ez (vagy inkább hívjuk műnek) egy lenyűgözően összetett, érzelmileg dús alkotás, ami mély emberi történeteket fon össze, a kulturális és személyes identitás, valamint a múltbéli kapcsolatok témakörében.
A film Nora és Hae Sung gyermekkori barátságának történetét követi nyomon, amely egy váratlan esemény következtében megszakad, amikor Nora családja Kanadába költözik.
Elbúcsúzni sem volt idejük, de mivel gyerekek voltak, képességük sem. Itt jegyezném meg, hogy felnőttként sem egyszerű, sőt.
Évekkel később, már felnőttként, egy véletlen Facebook-poszt újraegyesíti őket (bár a fiú részéről nem véletlen, hiszen tudatosan kereste a lányt évekig), ami új fejezetet nyit az életükben, és lehetőséget ad a múlt sebeinek felülvizsgálatára és talán a gyógyítására is.
A film két főszereplője, életük különböző szakaszaiban találkoznak újra (online majd fizikailag is egyszer), és minden egyes találkozó mélyebb betekintést nyújt mindkettőjük életébe, érzéseibe és azokba a változásokba, amelyek az évek során meghatározták őket. A hosszú Skype-beszélgetések (más lehetőségük nem is volt) által Song ügyesen ábrázolja a technológia és az emberi kapcsolatok összetett viszonyát, ahol a képernyők egyszerre közvetítik és korlátozzák az érzelmek kifejezését.
Mégis, igazi érzelmekről beszélhetünk még úgyis, hogy nem személyesen lobbant lángra a maga érett és megélhetetlen parazsában.
A rendezése különös figyelmet fordít még a vizuális kompozícióra is. A film stílusa minimalista, mégis érzékeny, ami hangsúlyozza a karakterek közötti csendes pillanatokat – amiből sok van, lehetővé téve számunkra, hogy teljes mértékben átéljük a párbeszédek mögött rejlő nagyon erős és meghatározó érzelmeket.
Vannak dolgok, amik olyan szépek, hogy kimondani sem szabad. Nehogy veszítsen az erejéből, a különlegességéből azzal, hogy elhagyja az ajkainkat. De nem is mindent kell kimondani. Hiszem hogy addig igazán becses valami, amíg csak a levegőben van. Onnantól, hogy elhangzik, hogy hangosan viszont halljuk, már nem lesz ugyanaz. Már nem titok. Már nem misztikum.
A kamera gyakran mozdulatlan marad, ezzel is erősítve a jelenetek meditatív hangulatát.
De nem zavaró ez a mozdulatlanság, sőt! Te magad is mozdulatlanná válsz. Elveszel benne és szurkolsz, hogy ne legyen vége, hogy örökké tartson, de legalább bármi maradandó következzen a pillanatból. Ne szálljon el, csak úgy, mint olyan sok másik pillanat.
Kulturális és pszichológiai rétegek
Az „injon” fogalma, amely a sorsot és az előre meghatározott kapcsolatokat jelöli a koreai kultúrában (hívhatjuk gondviselésnek is), többször említésre kerül a film narratívájában. Ez a koncepció nem csak a két főszereplő viszonyát befolyásolja, hanem a nézők értelmezési keretét is alakítja, ahogyan az életük során hozott döntéseiket és azok következményeit mérlegelik. Ezt a kulturális elemet használja a film azért, hogy a kapcsolatok és az emberi interakciók mélyebb, spirituális dimenzióit mi magunk és képesek legyünk felfedezni, vagy legalábbis közelebbről értelmezni. A helyén értelmezni.
De akkor mi is az az „injon”?
Az „injon” (인연 vagy 인존) a buddhista filozófiában gyökerezik, ahol a reinkarnáció és a karma törvénye szerint az emberek többször is találkozhatnak különböző életek során, és az ilyen kapcsolatok következményeként alakul ki az „injon.” A különböző rétegek.
A film által bemutatott karakterfejlődés a belső és külső változások tükröződése, amelyek Nora és Hae Sung életét alakítják az évek során. Nora, aki írói karriert épít New Yorkban – rendkívül sikeres, határozott, szerencsés és gyönyörű nő, és Hae Sung, aki Koreában marad – nem mondhatjuk sikertelennek, de közel sem úgy alakul az élete, ahogy azt elképzelte, külön utakon járnak (teljesen más típusú személyiségek, teljesen más világban), de amikor újra találkoznak, régi közelségük azonnal feltámad. Ez a dinamika kiemeli, hogy a távolság és az idő hogyan képes megőrizni, ugyanakkor megváltoztatni a kapcsolatokat.
A film filozófiai alapkérdései, mint az elkerülhetetlen sors, az életben hozott döntések következményei, és a „mi lett volna, ha” gondolatok, áthatják a narratívát. De nem lesz tőle nyomasztó a hangulat. Szomorú igen, de olyan szépen szomorú. Ha van szép szomorúság, egyáltalán. De ha van, akkor az ilyen! 🙂
Ha már előző életek, mondanom sem kell, hogy ugrálunk folyamatosan a térben és az időben, de még ez is jólesik. Helye van. Értelme van.
Ez egy rendkívül összetett (és kicsit sem könnyű vagy egyszerű) film, amely túlmutat egy egyszerű szerelmi történeten. Mélyrehatóan vizsgálja az emberi kapcsolatokat, a kulturális identitást, és az életutak közötti összefüggéseket.
Song mesterien alkalmazza a filmnyelvet és pszichológiai elemzést, hogy a nézőket az érzelmek mélyére kalauzolja, miközben filozófiai kérdésekre is választ keres. Na de nem akarom ellőni az összes puskaport, még ennél is több a réteg.. 😉
Annyi bizonyos, hogy az „Előző életek” egy egyedülálló és maradandó élmény. Szívből ajánlom!
Nagy-Kozma Aletta
Leave a Comment