„Nusika, kell egy kis husika?”
Hűvös estéken mindig jólesik a nosztalgia. Ahogy a szobát betölti a csend, és kint a levegő is frissül már, előjönnek azok az emlékek és filmek, amik mélyen a szívünkben élnek.
Az egyik ilyen film, ami méltán vált kultikussá a ’90-es évek Magyarországán, a Sose halunk meg. Egy film, amely egyszerre nevettet, gondolkodtat el, és emlékeztet arra, mit jelent túlélni, szeretni, és sosem feladni.
Ez a film a túlélésről szól. Nógrádi Gábor forgatókönyvíró szavaival élve: „Bármi van, ha már nincsen pénze, akkor odaadja az órát, ha már az órát is elveszíti, akkor ígér rá 1000 forintot. […] Tehát ez a túlélés volt az az együttható, ami megszólította a nézőket, hiszen a magyar nemzet túlélésben olimpiai bajnok.”
Ez a fajta túlélés nem csak anyagi, hanem lelki erő is. A magyarok számára a túlélés egy belső, szinte ösztönszerű folyamat, ami áthatja az élet minden területét – és Gyuszi bácsi karaktere ezt tökéletesen testesíti meg. A lehető legkellemesebb verziójában, hogyha túl akarunk élni. Márpedig ez volna a cél, ugye?
A történet középpontjában a fiatal fiú, Imi áll, aki Gyuszi bácsi oldalán fedezi fel az élet rejtett szépségeit és kihívásait. Gyuszi bácsi derűs életfilozófiája, mely az apró örömök és a soha fel nem adás jegyében telik, arra tanítja a fiút, hogy az élet nemcsak elszenvedni való, hanem élvezni is lehet. És miért kellene a szenvedést választani, hogyha lehet helyette nevetni is?
„Olyan nincs, hogy nem tudom. Próbálkozz, egyszer, kétszer, százszor. S ha akkor se megy, akkor esetleg mondhatod, hogy most nem tudom.”
– mondja Gyuszi bácsi, aki az élet minden helyzetében a pozitív hozzáállást választja. Ezt az életstratégiát adja tovább Iminek is, aki fiatal korára olyan nehézségekkel találkozik, amik egyre inkább férfivá teszik őt.
A Sose halunk meg nosztalgiafilm, s mint ilyen, gyakran érheti az a vád, hogy megszépíti a múltat. Valóban, Koltai Róbert rendezése bájos, szerethető, néha talán idealizált, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a szocialista Magyarország valóságának hátterét, amely gyakran ki-kibukkan a derűs felszín mögül. A film tele van vicces, szórakoztató szkeccsekkel, amelyek a beavatástörténetek klasszikus sémáit követik, de a játékfüggők, lecsúszott bajnokok, és életüket kilátástalanságban élők világa is ott van a háttérben. Gyuszi bácsi azonban nem hagyja, hogy ezek a negatívumok megkeserítsék az életet, és ezt az optimizmust adja tovább fiatal unokaöccsének is.
A film humora is különleges helyet foglal el a magyar nézők szívében. Gyuszi bácsi sziporkázó, néha pimasz megjegyzései egyszerre nevettetnek és tanítanak minket az életről. Egyik ikonikus párbeszédében ezt halljuk:
– Mi van, Boldikám? Megy a Dosztojevszkij, megyeget?
– Mondd meg az unokaöcsédnek, hogy ne nézzen úgy a feleségemre!
– Miért? (Imihez fordul) Hogy nézel, kisapám?
– Tudod te azt nagyon jól.
– Hát miért cipeled folyton magaddal a Nusikát?
– Az az én dolgom. Ahhoz neked semmi közöd. Világos?
– Mint a vakablak! De ha az ember kolbászt hord a szatyrában, ne csodálkozzon, ha futnak utána a kutyák!
Ez a nyers, de mégis jóízű humor az, ami Gyuszi bácsit szerethetővé teszi. Egy olyan világban élünk, ahol az emberek gyakran panaszkodnak az életre, de Gyuszi bácsi sosem teszi. A legnehezebb helyzetekben is talál valami nevetnivalót, valami apróságot, ami segít átvészelni a napot. És ez az életszemlélet az, amit Imi is elsajátít az út során. Bárcsak mindenki mellé jutna egy Gyuszi bácsi, igaz?
A film egy mély, őszinte kapcsolatot mutat be egy fiú és nagybátyja között, miközben felfedi, milyen fontos szerepe van a családnak a felnövésben. A szülők fojtogató gondoskodása után Imi szabad levegőhöz jut Gyuszi bácsi oldalán, aki nem fél szembe menni a társadalmi konvenciókkal. Miközben beavatja unokaöccsét a világ (előle) rejtett titkaiba – legyen az szerelem, munka, vagy egyszerűen csak az élet apró örömei – Gyuszi bácsi folyamatosan tanítja a fiatalt arra, hogy az életet érdemes élvezni, még akkor is, ha néha (vagy gyakran) nehézségekkel találjuk szembe magunkat.
A film emlékezetes dialógusaiban ott rejtőzik a kor valósága. Amikor Imi megkérdezi nagybátyját, „Gyuszi bácsi, te zsidó vagy?”, a válasz így szól: „Néha apukám, néha. Nem kell odafigyelni. Aki mindent meghall, hamar meghal.” Ez az egyszerű kijelentés tökéletesen tükrözi a korszak társadalmi rétegződéseit, ugyanakkor Gyuszi bácsi humoros módon mutatja meg, hogy nem érdemes mindent a szívünkre venni. Úgyis az van, ami van, hát akkor már…
A Sose halunk meg nemcsak egy film a túlélésről és a felnövésről, hanem egy mély társadalmi és történelmi lenyomat is, amelyben a humánum, a humor és az életigenlés mindvégig jelen van. Egy film, ami képes volt megszólítani az egész magyar nemzetet, mert közös történeteinket, küzdelmeinket és vágyainkat tárta elénk.
Ahogy Gyuszi bácsi mondaná:
„Jókai, Tolsztoj, fenekembe foszfor.”
És talán ennél komolyabban nem is érdemes vennünk a mindennapokat.
Nagy-Kozma Aletta
Leave a Comment