Évek óta készülök megírni ezeket a sorokat, hiszen az egyik kedvenc filmemről van szó, a hangulata és a témája miatt is. Vannak nálam filmek, amik egyszerűen beragadnak. Például 2024-ben a Lolita minden héten legalább 2x lement a háttérben munka közben, ki lehet számolni hányszor tavaly… 😊 Most ez a film van soron, elővettem és csak pörög és pörög a háttérben. Érdekes, hogy nem vígjátékok mennek, hanem nyomasztó, mély gondolatok, megoldásra váró problémák, arculcsapások. Na de ez most nem rólam szól. 😉
Schwechtje Mihály filmje egy olyan tükröt tart elénk, amelyben nem biztos, hogy szeretnénk magunkat látni. A „Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 😊” amellett, hogy egy keserű és ijesztő dráma az internetes zaklatásról, egy sokkal mélyebb társadalmi probléma boncolgatása is: a kapcsolódás és elszigeteltség modern paradoxona. A film a Z generáció mindennapi dilemmáit és a digitális lét árnyoldalait mutatja be egy X generációs rendező szemén keresztül – ez a kontraszt pedig még élesebbé teszi a történet súlyát.
Egy generáció, amely sosem lehet igazán egyedül, mégis magányosabb, mint valaha
A közösségi média ígérete az volt, hogy összeköt minket. Hogy könnyebb lesz kapcsolódni, hogy a világ elérhetőbbé válik. De mi lett ebből? Egy olyan generáció, amely mindig online van, mégis sosem érzi magát igazán láthatónak.
A film főszereplője, Eszter, tipikus tinédzser: vágyik a szeretetre, a figyelemre és arra, hogy valaki végre igazán megértse őt. Ez a valaki pedig Eszter legjobb ismeretei szerint éppen az angoltanára, akivel csak online tarthatják a kapcsolatot, hiszen ő a családjával Angliába költözött (igen, van felesége és egy újszülött gyermeke, de nem hiszem, hogy ezért Esztert kárhoztatni kellene, aki még nincs 18 éves sem).
A probléma az, hogy az online térben Eszter igényei könnyen kihasználhatóvá válnak. Az emberi természet egyik legalapvetőbb vonása – hogy tartozni akarunk valahová – a digitális korban az egyik legnagyobb csapdává vált. Eszter története arra a fájdalmas igazságra eszméltet minket, hogy a látszólag végtelen lehetőségek világa valójában egy labirintus, amelyben könnyű elveszni. Ettől függetlenül természetesen ugyanúgy a függőjévé válhatsz, sőt, még szerelmet is érezhetsz – ki minek definiálja azt.
Azonban ahogy szóba kerül a szerelem, azzal ellentétes élmények is érzelmek is – A digitális térben nincs szünet, nincs menekülőút, és a zaklatás sem ér véget az iskola kapujában. A weben az áldozatok 24/7 elérhetők, és a sebezhetőségük folyamatosan jelen van. A cyberbullying, a catfishing és az érzelmi manipuláció olyan veszélyek, amelyeket sokan még mindig nem vesznek elég komolyan – pedig a tét élet és halál között is mozoghat.
Talán felnőttként már nehezebb visszaemlékezni reálisan arra, hogyan éreztük magunkat tinédzserként, egy-egy szakítás, csalódás alkalmával (persze utólag szépülnek az emlékek és már látjuk, hogy nagyon kár volt szomorkodni) akkor és ott, nagyon rossz volt. Élettapasztalat, bölcsesség, jövőkép nélkül egy picit jobban fáj, ha elesünk.
A generációs különbségek és az érdemi kommunikáció hiánya még kiszolgáltatottabbá teszi a fiatalokat. A szülők és a tanárok sokszor nem tudják, hogy a látszólag ártalmatlan online tevékenységek (egy új ismerős, egy ártatlannak tűnő csevegés, egy figyelmet követelő poszt) milyen súlyos érzelmi következményekkel járhatnak.
X vs. Z: Egy rendező, aki megérti a fiatalokat, de nem tartozik közéjük
Schwechtje Mihály maga is az X generáció tagja – egy olyan korosztályé, amely még analóg világból érkezett, de megtanult alkalmazkodni a digitális valósághoz. A film egyik legérdekesebb aspektusa, hogy egy kívülálló szemszögéből próbálja megérteni a fiatalok problémáit. Nem akar kioktatni, nem moralizál, nem mondja azt, hogy „bezzeg a mi időnkben” – ehelyett érzékenyen és pontosan mutatja be azt a világot, amelyben a mai tizenévesek élnek.
Ez a külső nézőpont paradox módon még hitelesebbé teszi a filmet. Mivel Schwechtje nem a Z generáció tagja, kívülről lát rá azokra a folyamatokra, amelyeket a fiatalok már természetesnek vesznek. A felnőttek gyakran alábecsülik a közösségi média erejét és hatását, mert számukra az online tér inkább egy eszköz, mint egy párhuzamos valóság. A fiatalok számára viszont a kettő már egy és ugyanaz.
A film nem egyedül a kamaszokat, de a szülőket és a tanárokat is megszólítja. A felnőttek sokszor egyszerű válaszokat keresnek azokra a problémákra, amelyeket valójában nem értenek. A „ne vedd a szívedre”, a „kapcsold ki a telefont” vagy a „ne bőgj már megint” típusú tanácsok nem működnek egy olyan világban, ahol az online jelenlét az identitás része.
Az a mondat, hogy „Csak töröld ki az üzenetet”, a mai tinik számára épp olyan értelmetlen lehet, mint ha azt mondanánk egy középkori parasztnak, hogy ne féljen a boszorkányoktól.
Mit tehetünk? Egy film, amely nem ad válaszokat, csak felteszi a megfelelő kérdéseket
A „Remélem, legközelebb sikerül meghalnod 😊” nem akar tanmesét elmondani. Nem kínál könnyű megoldásokat, mert nincsenek könnyű megoldások. Amit viszont tesz, az az, hogy elindít egy párbeszédet. Arról, hogy milyen felelősségük van a szülőknek, a tanároknak, a médiának és maguknak a fiataloknak.
A társadalmi diskurzus még mindig nem tart ott, hogy igazán komolyan vegye az online zaklatás következményeit. Az internetet gyakran úgy kezeljük, mintha egy párhuzamos univerzum lenne, ahol „nem igazi” dolgok történnek – pedig a virtuális sebek ugyanolyan mélyek lehetnek, mint a valóságosak. Nem ebszélve arról, hogy milyen sebeket ejthetnek magukon a fiatalok, hogy manifesztálják a virtuális károkozásokat.
A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem dramatizál feleslegesen, mégis fájdalmasan valóságos. Nem egy szájbarágós üzenetet akar átadni, hanem érzékeltetni szeretné azt a világot, amelyben a mai tinédzserek élnek. És ez az, ami miatt minden generációnak meg kellene néznie.
Egy kérdés, amit mindenkinek fel kell tennie magának
Lássuk be. A digitális világ nem fog eltűnni. A közösségi média, az online kapcsolatok és az internetes identitások egyre nagyobb szerepet játszanak az életünkben. Ha tiltod, attól még használni fogják. De ha nem tanuljuk meg jobban megérteni ezt a világot, és nem kezdünk el felelősebben bánni vele, akkor Eszter története nem egyedi eset lesz, hanem egyre gyakoribb tragédia.
A kérdés tehát nem az, hogy lehet-e teljesen megvédeni a fiatalokat az online veszélyektől. Hanem az, hogy hajlandóak vagyunk-e egyáltalán igazán meghallani őket, mielőtt túl késő lesz. (És az még a szerencsésebb, ha megosztják velük).
Nekem ebben nincsen tapasztalatom, viszont ettől függetlenül a felelősségemet érzem benne, már előre is! És be kell vallanom, már most nyomaszt ez a kérdés.
Nemszülőket és Szülőket hívnék most diskurzusra, mit gondoltok?
Mit kell vagy lehet tenni azért, hogy a gyerekek minél kevésbé legyenek kitéve a veszélynek?
Mert a veszély elkerülhetetlen. Bár amikor én voltam fiatal, nem volt okostelefonom, 24/7 internet hozzáférésem, mégis veszélyben voltam. Akkor mi lehet most?
A digitális térben ki vigyáz ránk, ha mi magunk sem tudjuk, hogy veszélyben vagyunk?
Leave a Comment