🚨 FIGYELEM! 🚨
Nem vagyunk gépek! Egy őszinte, valós történetet osztok meg veletek a „Terminátor Módról” és arról, mi történik, ha túlhajszoljuk magunkat. 😓
Egy időszak, amikor minden a csúcson volt: sikerek, projektek, vizsgák… Aztán jött a pofon. Egy olyan pofon, amitől még én is padlót fogtam. 🤯
„Ne várd meg, hogy rákos legyél, hogy delegálj”
Ne felejtsd el: Az egészség a legnagyobb kincsünk! 💎🩺
Nemrégiben egy olyan időszakon mentem keresztül, amelyet leginkább „Terminátor Módnak” nevezhetnénk. Egy időszak, amikor a munka, az igyekezet, a haladás és az elkötelezettségem a csúcspontjára ért.
Egyetemi vizsgák, a csapatommal elképesztő üzleti sikereket értünk el, egyszerre több térség plakát térképét és magazinját adtuk ki, több száz online profilt regisztráltunk, új szolgáltatásokat vezettünk be, ömlöttek belőlem a tartalmak, igyekeztem minden szakmai rendezvényre elutazni, értően részt venni…
Egyértelmű, hogy a 7 napból mind a 7-re szükségem volt (3 hónapon keresztül!), az éjszakákat pedig azért dicsértem, mert akkor biztosan nem csörgött a telefonom, így még inkább lehetett haladni. Micsoda lehetőség, ugye? Éjszakánként és hétvégente lehet igazán csak nagyokat menni és 100%-osan koncentrálni (utólag visszagondolva mennyire kontraproduktív ez az elmélet)…
Különösebben nem voltam magamra büszke (lehetettem volna), nem is igazán adtam át magam az ünneplésnek, mert máris a következő lépcső felé vettem az irányt és emeltem a lábamat.
De, miután nem vagyunk gépek, azzal hogy nem figyeltem az apró jeleket (kézremegés, szemtikkelés, az állandó kialvatlanság miatt ha lehetett volna intravénásan adagoltam volna a kávét, dohányozni már ki sem jártam a teraszra hogy azzal se veszítsek időt tehát folyamatosan a számban lógott a cigi a gép előtt, súlyvesztés), jött egy akkora a pofon, amiből még én sem tudtam felállni.
Egészen addig hajtott az adrenalin, amíg vissza nem jelzett a nyomda, hogy minden rendben, elkészültünk mindennel ami a terv volt és elérkezett hétfő délután 4 óra. Letettem a vizsgámat a mesteren globális marketing stratégiák témakörben, (8 perc alatt miután feldolgoztam 1000 oldalt angolul 1 hét alatt!). 4.15-kor kiültem a teraszra egy cappuccinóval és örültem, hogy máris folytathatom a munkát. Azonban a teraszon a kanapén egyszer csak elöntött egy furcsa érzés (leesett a vérnyomásom) és onnan már csak segítséggel tudtam felkelni.
A férjem karon fogott, bekísért a hálóba, és onnantól kezdve egy héten keresztül csak annyira keltem ki az ágyból, hogy mosdóba menjek – de sokszor inkább azt is visszatartottam, mert egyszerűen fájt, ha annyi erőt kellett magamhoz vegyek, hogy megálljak a lábamon. Lemerítettem az energia számlámat, és keményen mínuszba került. Nem volt honnan erőt, energiát vennem.
Olyan migrénrohamok törtek rám, hogy azt hittem, sosem leszek már jobban. Gondoltam is rá, talán meg is bolondulok, ennyi volt, kicsesztem magammal talán örökre.
Egy hét alatt eljutottunk addig, hogy üveges bébiételt kellett belém erőszakolni, hogy bármi is lecsússzon a torkomon (amúgy nem gondoltam volna, de nagyon finomak, különösen a zöldséges-pulykás, de ne legyen rá szükségetek).
Majd egy hét után amikor már fel tudtam öltözni, számot vetettem magamról és mindarról, amiket az orvos mondott nekem.
– elfelejtek enni
– elfelejtek folyadékot pótolni (a kávé nem folyadék…)
– elfelejtek pihenni (de még aludni is)
– elfelejtek figyelni az első jelekre
– elfelejtem azt, hogy nem vagyok Terminátor
A vérnyomásom olyan alacsony (még fél liter kávé után is), hogy azt mondja az orvos „Csoda hogy van”… Mire számítottam?
Persze, hogy betojtam, nagyon!
Atyaég, mi lesz most a céggel, ha én itt pusztulok meg … de ha nem is, kimaradok hetekre? Biztos mindenkinek egyértelmű, mi a dolga a következő hetekben vagy mindig benne vagyunk valamiben és arra reagálunk? Mi lesz azokkal a feladatokkal, amiket kifejezetten én csinálok és senki nincs is betanítva rájuk? Csak én tudok fontos belépési kódokat, én tartom a kapcsolatot a könyveléssel, a nyomdával… ki fogja előkészíteni az ÁFA-t? Ki fogja kiutalni a béreket? Ki fogja megtervezni a következő projekteket? Ki fog számlázni? Úristen, hát megáll itt minden!
Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt időszakban elhanyagoltam a családomat is. Rendszeresen az édesanyám keres engem és nem fordítva. A nagymamámat több, mint egy hete nem hívtam vissza (még a naptáramba is beírtam, mint „feladat” – ciki, nem ciki… most meg pofám nincs csak úgy beállítani hozzá de muszáj lesz bocsánatot kérjek). És még sorolhatnám, hogy a barátaim mikor láttak utoljára, van hogy már egyszerűen csak megjelennek az ajtómban, mert nem tudják, mi a helyzet.
A tudomány is megerősíti ezt. Egy tanulmány a National Library of Medicine oldalán rámutat, hogy a társas kapcsolatok – mind mennyiségben, mind minőségben – befolyásolják a mentális egészséget, az egészség-magatartást, a fizikai egészséget és a halálozási kockázatot. A társas izoláció drasztikus hatással van az egyénekre. A felnőttek, akik aktívabbak társas kapcsolataikban, egészségesebbek és hosszabb ideig élnek, mint izoláltabb társaik.
Van egy szerető családom, szerető barátaim akiket testvéreimnek tekintek – mi a francért kell nekem felírni azt a naptáramba, hogy ne felejtsem el keresni a belső körömet? Amikor szeretek velük lenni! Na igen, szeretek, amikor nem jár közben az agyam, hogy mennyi a dolog… és ez itt a gond. Amikor pihenünk, akkor pihenjünk. Nem kell minden pillanatban agyalni és dolgozni (még akkor se, ha szereted amit csinálsz és magad építkezel).
Ezért fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a munka és a pihenés között. A túlzott munka nem csak a fizikai egészségünket veszélyezteti, hanem a mentális egészségünket is.
Tudom – vicces! Pont pár hete osztottam meg egy cikket ezzel a címmel, abban a témában, hogy elszöktünk Siófokra néhány napra, mert kimerültünk. És úgy tűnik csak a szél lengette a p*fámat. Akkor csak egy kis pofont kaptam, most talán már elég nagyot. 🙂
A megfelelő időmenedzsment és a pihenés nem luxus, hanem szükséglet.
Időről-időre rá kell döbbennem, hogy ez mennyire így van. Játszom a sorsommal, feszegetem a határaimat, és bízom benne, hogy ez a legutóbbi pofon már elég nagy volt még az én arcomnak is, hogy végre figyeljek magamra jobban. Mert hosszú-távon nem kifizetődő ez a hozzáállás, hogyha utána kiesek napokra-hetekre. Arról ne is beszéljünk – még a végén magamra húzom a prikézsiát – mi van akkor, ha maradandó problémáim, betegségeim lesznek.
Októberben részt vettem egy előadáson, ahol az előadó (nem szeretném megnevezni de Magyarország egyik első számú menedzsere) egy nagyon erős mondatot közölt az őt hallgató vezetőknek:
Ez a mondat mélyen megérintett.
Egyrészt azért, mert sajnos nagyon közeli élményeim vannak ezekkel a súlyos betegségekkel – másrészt pedig csak rajtunk múlik az, teszünk -e azért, hogy ne legyünk túlterhelve. Ha meg van minden eszközöd, akkor pláne Shame.
És még kétszer aláhúzta azt, hogy mennyire fontos az életünkben a pihenés és az időnk megfelelő kezelése.
Ezért, kedves követőm, kérlek tanulj az én eddigi rendszertelen életemből, ne felejts el pihenni, és hallgass a testedre.
Sokkal jobban odafigyelek én is ezentúl, mert finom a bébipapi és napközben végtelen mennyiségű trash megy a kereskedelmi csatornákon (nem is gondolnád hogy a mai napig megy a Mónika show és a Balázs show is (nevessünk is kicsit)…. DE!
“Csak egészség legyen, a többit majd megvesszük” – szól a híres Hofi-idézet, és bizony van benne valami. Basszus, de még mennyire van!
Nagy-Kozma Aletta
